Sziasztok!

Tudom, már rég volt Szeptember 3., de mentségemre szóljon az éves nagy szabadságom közbejött és ez most csak a pihenésről szólt. Mondjuk kellett is, mert, a verseny utáni első napokban a belső szerveim haragudtak rám, az tuti :) Na, de nem a végéről kezdem...

A verseny előtti nap - Szilvivel már péntek kora reggel elindultunk, hogy időben letudjuk a nevezést, körbenézzünk a pályán, váltóponton. Meg kell hagyni, Podersdorf nagyon szép volt és a rendezők is kitettek magukért. Miután a papírokat lerendeztük, kimentünk az úszás helyszínére ahol már kint voltak a jelzőbólyák. Kicsit megijedtem, mert nem volt túl sok és olyankor nehezebb tartani az egyenest a vízben, többet kell emelgetni a fejem. Közben akaratlanul is, de ránéztem a bringaponton mivel jöttek a többiek...Öhömmm...Maradjunk annyiban, hogy ilyen sok ultra drága bringát én még egy helyen nem láttam.

Mindegy - gondoltam, úgy sem az a cél, hogy jó időt menjek, elsődlegesen be akarom fejezni, a többi másodlagos. Miután a szervezők mindenkit megvendégeltek egy nagy "császármorzsa party" keretében, teli hassal, leadott bringával próbáltam elaludni, több kevesebb sikerrel. Talán pár órát sikerült szundizni és már csörgött is az óra... Én meg teljesen berosáltam :D

Az úszás - 7kor kezdődött, előtte egy órával persze csekkolás, bemelegítés... szóval nagyon korán keltem és nagyon ideges voltam. Egész idő alatt azon agyaltam mit felejtettem el, mivel lesz baj... Megérkeztek a szüleim is, a testvérem a barátnőjével... Teljes gárda, közben rezgő kezeimmel cibáltam magamra a neoprént. Gyors pillantás a vízre..."BAKKER" Hova álljak? Óriási tömeg, akkor most menjek a szélén, nagyobb ívben vagy kapjam a pofonokat a bolyák mellett? Utóbbit választottam. Eldördült a pisztoly és azt hittem kicsit lenyugszom ha majd már lapátolom a vizet. HÁT NEM. De jó döntés volt a tömegben úszni, mert így elég volt a mellettem lévőket nézni, a bólyák nem kellettek. A második körre már lenyugodtam, és jobban tudtam a technikámra is figyelni. 77 perc a 3,8 km. Ennek nagyon örültem, ilyen jót még nem úsztam.

Váltás a bringára - jól ment, minden cuccot sorba vettem ki a dobozból, ami a bringa mellett volt úgy, ahogy azt előző este előkészítettem (apróságnak tűnik, de nem mindegy mi van felül). A bringa körök közben rengetegen kerültek le, nem zavart, mert tudtam, hogy az úszással előre keültem, még a bringám nem a legjobb, ott az a lényeg, hogy tartsam a 25km/h sebességet. A harmadik kör (30km volt egy) után már elkezdtem visszafele számolni. Az 5-nél már úgy éreztem a szél is erősödik... ami nem biztos, hogy tényleg úgy is volt :) Folyamatosan tartottam a 25 km/h-t a végén estem néha alá, de így is sikerült 6:59 óra alatt. Eddig minden a terv szerint. A bringás póló ugyan kidörzsölte a tarkóm, de nem volt vészes, csak idegesítő dolog. Ezután jött egy hosszas váltás amit eltúloztam. 22  percig nyújtottam meg öltöztem, wc... Itt spórolhattam volna az idővel. A bringán ugyan ettem, de szilárd kajából többet kellett volna "tankolnom". Persze ezt csak később éreztem :/ Nagyon jó érzés volt tudni, hogy eddig aránylag minden rendben.

Futás - ettől féltem a legjobban, tudtam, hogy gyenge futó vagyok és azt is, hogy itt dől el képes vagyok-e a kihívásra. Nagyon lassan kezdtem. A karórám félretettem, mert az utolsó maratonon nagyon lehangolt amikor ránéztem és tudatosult bennem, hogy lassulok vagy lemaradok. Arra gondoltam, hogy itt vagyok, a számomra legfontosabb emberek biztatnak és a lényeg, hogy folyamatosan fussak. Az első kör után az egyik frissítő pontnál az egyik fiú megkérezte: "Utolsó kör?" Erre Én: "Nem ez volt az első, hátra van még három". Kínos pillanat. Tényleg csak a frissítő pontokon gyalogoltam amíg lement egy fél banán, a többi kocogás volt. Igen, inkább kocogás mint futás. Talán az órás dolog annyira sikerült, hogy megnyugodtam és túlságosan is lelassultam. Utólag azt mondom nem baj, mert sikerült, de a futásom így nagyon gyenge lett. 6:08 óra - ez még az első maratonomtól is rosszabb, ahol a tűző napon futottunk. Rengeteget futott mellettem Apám, Szilvi és Andor. Anyám és Márti pedig a fordítópontnál vártak. A végére teljesen besötétedett és szinte egyedül futottam a sötétben, a többi versenyző vagy már beért vagy kiesett. Itt-ott lehetett még látni valakit. Féltem és fáradt voltam. Már nem tudtam semmit sem enni, sem inni, már a banánt is majdnem kihánytam mikor 35 km-nél nem tudtam újra elindulni. Egyszerűen nem ment. Utólag esett le, hogy szerencsémre ez volt az első és utolsó holtpontom. A többiek biztattak, de csak gyorsgyaloglásban tudtam folytatni. Közben néztük az időt, számoltunk, hogy vajon sikerül-e? Hol az jött ki, hogy igen-hol nem. De még így sem tudtam elindulni. Folyamatosan remegtek a lábaim mikor megálltam frissíteni és azt éreztem, hogy sosem lesz vége. Olyankor sokat segített a biztatás. Hol az járt a fejemben, hogy "szétestem, kész, adjon valaki egy kanalat, hogy felszedjenek az aszfaltról", hol pedig "nem most fogok kiesni, összeszedem magam... csak a következő km-t kell lenyomnom, utána meg a következőt... és így tovább". Ez nem fizikai fájdalom volt, ez inkább mentális. Olyan, mintha "az agyam meg akart volna győzni, hogy hagyjam abba". És amikor már úgy éreztem, nem is kell nekem ez az egész... Akkor szóltak a szervezők közül, hogy még beérek a tempómmal... Megörültem,  próbáltam elkezdeni újra futni, szóval még egy kis séta után... összeszorított fogakkal de az utolsó pár métert futva léptem át a célvonalon.

Óriási érzés volt. Ahogy vártak a célnál, gratuláltak az emberek és lassan felfogtam mi is történt... Ez egy életre megmarad. Utolért a csapatom és megpróbáltam leülni. Valahogy sikerült is, nyögve-nyelősen (Videó rólam :) )

Mellékhatások - Miután hosszas látogatást tettem a mosdóban - az egész napos emésztés próbára tétele nem az emberi szervezet barátja - kicsit jobban lettem. Ha robot lépésekkel is eljutottam a masszázs szobába ahol még egy kicsit megkínoztak, de ez később nagyon jól jött. Szóval már egész emberi alakom lett, gondoltam egy kis gyümölcs segíthet. Rosszul gondoltam! Az az öt szem szőlő később sugárba lett kihányva. Szóval egy gyors tusolás után embrió pózban álomba szenderültem. Utána jött a regeneráció ami főleg a feltöltődésről szólt, ahogy már említettem az elején az emésztőrendszerem csatájáról. Elég fájdalmas volt, de még élek :)

Szeretném megköszönni a családomnak, a páromnak Forrai Szilvinek hogy ott voltak mellettem és nem csak a versenyen, hanem egész évben. Nem kis teher volt a heti sok edzés, folytonos készülődés. Köszönöm Ironman Iványi Zoltánnak, hogy ebben az egy évben ellátott tanácsaival, ösztönzött és folyton hívott versenyekre... igazából Ő vezetett be a triatlon sportba, segített abban, hogy tényleg célba érjek. Köszönöm továbbá Tóth Csillának, Zubornyák Györgynek a tanácsokat és mindenkinek aki követte az utam, olvasta a blogom.

 Üdvözlettel Ironman Dr. Pénzes Ernő Ügyvédjelölt...Podersdorf királya... az első ezen a néven :D